A 9 és 3/4-ik vágány peronján álltam. Kissé szeles volt az idő, a mozdony füstje csak úgy kavargott a szélben. De azért kellemesen sütött a nap ezen a szeptember elsejei napon.

Körülöttem mindenütt indulni készülő diákok álltak, akik most búcsúzkodtak szüleiktől, vagy már boldogan üdvözölték az egész nyáron nem látott barátaikat. Az én szüleim muglik voltak, igaz, kijöttek velem az állomásra, de a varázslóvilágba vezető átjárón sosem kísértek át. Ott álltam egyedül a mozdony mellett, és éppen azon gondolkoztam, hogyan fogom egyedül felrángatni a ládámat, meg Csámpás kosarát a vonatra, amikor egy ismerős kiáltást hallottam:

- Hermione! Itt vagyunk!

A hang irányába fordultam és elmosolyodtam. Egy magas, lángvörös hajú fiú és egy alacsonyabb fekete hajú, szemüveges fiú sietett felém. A két legjobb barátom, Ron és Harry.

Már messziről is észrevettem, hogy mennyit nőttek és erősödtek két hónap alatt. Hiába, most kezdjük a hatodik évünket, ilyen idős korban tényleg sokat változik az ember rövid idő alatt is.

Valószínűleg ők is észrevehettek rajtam nőiesebb jegyeket, mert egy kicsit habozva nyomtak az arcomra egy-egy puszit.

- Úgy örülök, hogy látlak! -vigyorgott Harry- Már alig vártam, hogy végre kiszabadulhassak Dursleyéktől. Mindketten hiányoztatok ám!

- Hát pajtás, nem irigyeltelek, hogy azoknál a mugliknál vakációztál megint. Nem értem, miért nem jöhettél át hozzánk ezen a nyáron is, mint tavaly… -mondta Ron, és elhúzta a száját.

- Szerintem Dumbledorenak igenis nyomós oka lehetett arra, hogy miért nem engedte el Harryt hozzátok! Tudjátok, hogy nagyon óvatosnak kell lennie. Tudodki még mindig vadászik Harryre -végignéztem a két fiún, de úgy láttam, nem igazán győzte meg őket az érvelésem.

- Szervusz kislányom, hogy telt a nyarad? -hallottam egy kedves női hangot, majd a hanghoz tartozó két kar ölelésétől egy percig szólni sem tudtam. Mikor elengedett, akkor már tudtam, Mrs Weasley volt az.

- Kezét csókolom-mosolyodtam el- köszönöm, jó volt a nyár. A szüleimmel megint elmentünk Franciaországba.

- Ó! Mi is voltunk ott Arturral még a nászút idején, de a gyerekekkel már csak belföldön utazgatunk-búgta. -Egy kellemes mugli panzióban töltöttünk pár hetet. Hihetetlen, hogy képesek mágia nélkül is főzni, meg mosni. Na és az a medenceúszó, amiben víz van! Ron ki sem akart jönni belőle egész nap...

- Anya!- szólt rá az édesanyjára Ron, és egy kicsit vörös lett a füle.

Hirtelen éles sípolás hallatszott, a vonat indulni készült.

- Jaj, Merlin szakállára! Már ennyi az idő??- Molly Weasley futólag megölelt mindannyiunkat, majd elsietett a többi csemetéjéhez is elbúcsúzni.

- Nem is mondtad Ron, hogy ennyire szeretsz úszni. Az iskolai tóban még sosem fürödtél.- heccelte barátját Harry.

- Nem, nem, csak érdekesnek találtam a vízmedencét. Nem is voltam egész nap benne, anya megint túlzott. Gyertek, inkább keressünk egy szabad fülkét!

Követtem a ládákkal cipekedő két fiút a vontra, és közben csak somolyogtam. Mik ki nem derülnek Ronról! Pedig azt hittem, öt év alatt már kiismerhetek valakit.

A délelőtt a vonaton békés hangulatban telt. Beszámoltunk egymásnak a nyárról, már amit a leveleinkben nem írtunk meg. Ilyen pedig nem sok minden volt.

Pár griffendéles társunk is befutott köszönni hozzánk, többek között Ron húga, Ginny, aki nevetve újságolta, hogy kik lettek az évfolyamából az új prefekusok; Dean és Seamus, és Neville, aki, amikor megkínáltuk egy csomag minden ízű drazséval, az egészet kiszórta a fülke padlójára egy éles vonatkanyarnál.

És abban is megbizonyosodtunk, hogy az élet visszatért a nyári szünet után a régi kerékvágásba. Kora délután nem kívánt látogatóink is akadtak.

- Szervusz Potter. Hogy telt a nyarad? Idén is a muglikhoz kellett visszamenned?- a kérdést az a személy tette fel, akit a legjobban utáltunk a suliban.  

- Semmi közöd hozzá, Malfoy -felelte Harry hűvösen.

- Mi van Malfoy? Ennyire hiányoztunk neked, hogy idetolod azt a rusnya képedet? -nézett rá Ron undorodva.

Crack és Monstro ütésre készen ropogtatták ujjaikat.

Kénytelen-kelletlen én is a fiúra néztem. Egy pillanatra nem is ismertem fel őt. Magasabb volt, mint tavaly. Sokkal magasabb. De a hirtelen megnyúlás után mégsem voltak vékonyka karjai és lábai, mint mondjuk Ronnak. Épp ellenkezőleg! Nehéz volt bevallani, de sokkal férfiasabb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Kicsit mérges is lettem, mert nem elég, hogy egy beképzelt alak volt mindig is, most aztán van is rá oka… Halványan elfintorodtam.

De hamar ki is zökkentem a pillanatnyi mélázásomból, amikor meghallottam a vezetéknevemet.

 -Hidd el, nem önszántamból tettem be a lábamat a kis putritokba. Csak McGalagony utasított, hogy szólnom kell Grangernek, meg neked, Weasley. A prefektusokat kéretik a tanári vagonba. Megkapjuk az első utasításokat.

Még egyszer végigmért minket, majd sarkon fordult, és elsietett.

Mi is föltápászkodtunk Ronnal, jól esett kinyújtóztatnunk a lábunkat.

- Sietünk!- köszöntem el Harrytől, majd a vonat eleje felé vettük az irányt.

A tanári fülkében meglehetősen nagy hely volt. Tavaly még csodálkoztam is rajta, hogy fog az összes prefektus beférni ide, de aztán rájöttem. A tértágító bűbáj rendkívül hasznos dolog, azt hiszem, nekem is meg kellene tanulnom. Meg is kellene kérni Flitwick professzort, hogy hozzuk előrébb a tananyagban…

- Kérhetném a figyelmüket? … Köszöntök minden új és régi prefektust -hallottam McGalagony hangját valahol a tömegben. -Azt hiszem, először az újakhoz szólnék néhány szót. Nos, remélem, mindannyian tisztában vannak vele, hogy egy prefektusi jelvény milyen kötelezettségekkel jár. Ami azt illeti…

- Vajon még mennyi ideig kell itt állnunk? Miért nem hoztam magammal egy csokibékát?- bosszankodott mellettem Ron.

- Sss, maradj csöndben, Ron! Rajtad kívül mindenki figyel- fordultam felé. 

- Úgy gondolod?- kérdezte, és fejével alig észrevehetően a sorok felé intett.

Követtem az irányt, és bosszankodva vettem észre, hogy a legtöbb mardekáros elmélyülten beszélget egymással. A sarokban az a Pansy még el is nevette magát. Hát persze, Malfoy sosem bírta, ha nem ő van a középpontban.

A fiú észrevette, hogy őt nézem, ezért gyorsan elkaptam a fejem. Gyorsabban, mint kellett volna. Magam is meglepődtem rajta, de éreztem, hogy elpirulok. De mitől?

- Az igazgató úr fokozottabb óvatosságra int minden tanulót, amire majd a lakomán a többi diáknak is felhívja a figyelmét. Nem tudni, a Sötét Nagyúr tervez-e valamit. De nem zárhatjuk ki, hogy megpróbálja valamelyik csatlósát bejuttatni az iskolába…

A tömeg ijedten morajlani kezdett. 

-… ezért idén újabb óvintézkedéseket vezettünk be -próbálta a professzornő túlharsogni a diákokat. -A prefektusokat párokba osztjuk, és éjjel őrjáratot végeznek a kastélyban. Nem kell aggódni, mindenkire csak havonta egyszer-kétszer kerül sor. 

- Ha éjjelente őrjáratoznom kell, akkor mikor fogok tanulni? Valamikor aludni is kell! -sopánkodott Ron, amikor már visszafelé baktattunk a fülkénk felé.

- Hát, talán délután is megírhatnád a leckéidet -vetettem fel neki nevetve.

- Jaj, Hermione, ugyan már! Akkor lesznek a kviddicsedzések, és nyáron alig tudtam gyakorolni! -felelte a fiú.

Megcsóváltam a fejemet, de úgy voltam vele, még meg sem érkeztünk az iskolába, minek bosszantsam fel magam Ron hozzáállásán.

Az út hátralevő része békésen telt. Korgó gyomorral szálltunk át a vonatról a fiákerekbe, ami az iskolába szállított minket. Dumbledore professzor köszöntötte a nebulókat a nagyteremben.

A beosztási ceremónia után jóízűen megvacsoráztunk, és nagy megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy az igazgató beszéde is rövidre sikeredett.

Jóval éjfél előtt- pedig ez nem volt szokás a roxfortosok körében-,  mindenki nyugovóra tért a saját hálókörleteiben.

Csámpás már javában szuszogott a takarómon. Az ágyban fekve azon gondolkoztam, hogy mennyire szeretek itt lenni, és milyen jó lesz majd újabb és újabb dolgokat tanulni itt, a Roxfortban.

De aztán egy másik gondolat is átsuhant az agyamon: Vajon hány közös óránk lesz a mardekárosokkal? Hirtelen ráeszméltem, milyen butaságon gondolkozom. Hogy juthatott eszembe ilyensmi?? Aztán elnyomott az álom.

2. fejezet

Másnap megkaptuk az órarendeket- és bár egy cseppet sem érdekel, miért érdekelne- de megállapítottam, a bájitaltan és a legendás lények gondozása óra idén is a mardekárral lesz összevonva.

- Tényleg azt hiszik, hogy ennyi órára bemegyünk egy nap? Mik vagyunk mi, gépek?-mérgelődött Ron.

- Muszáj lesz- felelte fásultan Harry- ez az utolsó előtti évünk, most már tétre mennek a dolgok!

Nem győztem csodálkozni a kijelentésén. Aztán eszembe jutott, hogy Harry tavaly már azt mondta, aurornak készül. McGalagony pedig felhívta rá a figyelmét, hogy ez nem lesz egyszerű.

- Igaza van, Ron- próbáltam én is meggyőzni a fiút, de csak egy mordulás volt a válasz. Ezért egy kicsit nehezteltem, és már nyitottam is a számat, hogy véleményezzem a hozzáállását, amikor egy kuvik, a Reggeli Próféta számával leszállt az asztalra. Belenéztem a lapba, de szerencsére semmi fontos dolgot nem találtam benne.

- Írtak valamit figyelemre méltót?- kérdezte Harry.

- Hál' Istennek, nem- csavartam össze megkönnyebbülve a lapot.

Tehát Voldemort még mindig lapít. A tavaly év végi események mély nyomokat hagytak bennem…Ó, bárcsak sose kezdődne el semmiféle háború! Nemcsak a szüleimet féltettem, de Harryéket is, hiszen biztosra vehetem, hogy ők is ott harcolnának Dumbledore oldalán…

Nem kell ilyen borúlátónak lenned!- próbáltam lenyugtatni magam.  

Most, hogy így két hét távlatából szemlélem az eseményeket, megállapíthatom, hogy a tavalyi évhez képest, ami már keménynek volt mondható, az idén sokkal több leckét adtak fel. Egyelőre még jól bírom a strapát. Szegény Harryéknek viszont még heti három edzésük is van.  

Ráadásul Piton és McGalagony professzor tegnap értesítette a prefektusokat, hogy elkészítették az iskola ellenőrző körútjának tervét, és a párok listáját is közszemlére tették.

Ront valamelyik ötödikes hollóhátas lánnyal osztották be, de engem? Ez biztosan Piton újabb nagyszerű ötlete volt: Malfoyjal tett párba.

Ránézek az órámra, fél kilenc. Sóhajtok, majd összeszedem a könyveimet és kisietek a könyvtárból. Kilenckor mennem kell "őrjáratra" az iskola legellenszenvesebb tanulójával.

Fél órával később léptem be a Nagyterembe. Malfoy már ott várt rám karba tett kézzel. Végigmért, ahogy beléptem, és gúnyosan elmosolyodott.

- Siess Granger, minél hamarabb le akarom tudni veled ezt a kis körutat a kastélyban! Van nekem ennél fontosabb dolgom is...

- Mint például gúnyolódni a gyengébbeken?- vetettem oda.

- Semmi közöd hozzá!

- Á, szóval eltaláltam!- diadalmas mosollyal kivettem a kezéből az iskola térképet és elindultam. Jó pár másodperc múlva az ő lépteit is meghallottam magam mögött.

Vagy három óráig tartott, amíg minden szintet bejártunk, és futólag minden osztályterembe benéztünk. Mindezt szinte csak a legszükségesebb kérdésekkel és egyszavas válaszokkal. Hóborcon kívül nem találkoztunk senkivel.

Nagyon megkönnyebbültem, amikor éjfélt ütött egy óra valahol a közelünkben. Eléggé ki voltam merülve.

- Nos?

- Nos.

- Akkor azt hiszem, mára ennyi- mondtam álmosan- legközelebb majd csak tizenöt nap múlva látjuk egymást, Malfoy.

- Számolom a perceket, Granger- felelte, majd egy szó nélkül megfordult a folyosón, és otthagyott. Kissé meglepetten néztem utána, és csak akkor vettem észre, hogy a tejfölszőke haja egy kis lófarokba van összefogva.

Nagyon jól állt neki.

Mire a klubhelyiségbe értem, viszont már azon bosszankodtam, hogy hogy lehet ez az alak egy ilyen tuskó?!  Bárhogy is nézzen ki az illető…

Az elkövetkező napok teljes nyugalomban teltek. Amennyiben nyugalomnak lehetett nevezni azt, hogy mire készen lettem az átlagosan másfél-két méteres dolgozatok megírásával, beállítottak a klubhelyiségbe a tetőtől-talpig sáros Harryék, és rosszkedvűen készíteni kezdték a leckéiket. Ebben persze- kérésükre- én is segítettem, és hát szívesen tettem, de agyilag teljesen kimerített. Hacsak egyszer is figyelnének az órákon, könnyebb dolgom lenne!

Csámpás pedig nap mint nap hordta az ágyamhoz a frissen fogott egereket és madarakat. Eleinte még megdicsértem, de miután a párnámon is találtam egy halott példányt, szegény cicámat jól leszidtam. Most meg ő kerül engem, feltehetőleg megsértődött.

A hét csúcspontja pedig a következő kastélykörutam lesz pénteken.

Aznap reggel jó korán lementem reggelizni. Unottan turkáltam a rántottámat, nem is voltam igazán éhes.

- Jó reggelt, Hermione! -hallottam Ron hangját a hátam mögül. Lehuppant mellém egy székre és jól telepakolta a tányérját.

- Ezt mind meg fogod enni?- kérdeztem, végigtekintve a pirítós, szalonna és tojáshalmon.

- Szándékomban áll- felelte. -Tudod, dupla bájitallal kezdünk. Kell az erő Piton órájára.

- Tényleg… Na, és találtatok valami érdekeset Hildával az ellenőrző körutatokon?- váltottam témát.

- Kivel? Ja, nem. Szerintem a tanárok túlreagálják ezt az egészet. Úgy értem túlságosan elővigyázatosak.

Bólintottam.

- De szerintem nem árt az óvatosság.

Gyorsan lenyelte a falatot, amit épp a szájába tömött, majd folytatta az ellenkezést:

- Akkor is felesleges ez a fene nagy őrködés. Kétlem, hogy bárki át tudna jutni Dumbledore biztonsági rendszerén…

- Aha- hagytam rá a dolgot. Most csak képzelődök, vagy Malfoy tényleg már másodszor nézett felénk a reggeli alatt?

3. fejezet

Nagyon nem vártam, hogy este kilenc óra legyen. És mintha az idő ezt megérezte volna, és gyorsabban kezdett volna folyni. Akárhogy is, kilenc előtt öt perccel Harrynek kellett figyelmeztetnie, hogy esetleg indulnom kellene.

- Kellemes estét Malfoyjal!- kiáltott utánam egy kicsit csúfolódva, egy kicsit sajnálkozva. Futólag vágtam egy grimaszt rá, majd elsiettem.

Szaladva tettem meg az utat a toronyból az ebédlőig. Tíz perccel kilenc után értem le a Nagyterembe.

- Megint késtél, Granger! Az ember nem ilyen magatartást vár egy kitűnő tanulótól -gonoszkodott.

Még mindig szaporán szedtem a levegőt, ezért nem tudtam védekezni.

- Na, induljunk végre!

Csendesen baktattunk egymás mellett, ügyelve, hogy betartsuk a két méter távolságot. Pont azon elmélkedtem, hogy talán tényleg Ronnak van igaza, és ez az egész egy vaklárma, amikor kissé csoszogós zajt és krákogást hallottunk a szomszéd folyosóról.

-  Állj meg! - szólt hátra Malfoy és kirakta az útba a karját. Amibe sikeresen beleütköztem.

-  Mi az??

Hirtelen elkapta a karomat és egy szobor mögé ráncigált, közben előhúzta a varázspálcáját. Én is így tettem. Pár pillanatig feszült csendben várakoztunk, majd hallottuk, hogy az idegen alak megszólal:

- Jól van, Mrs Norris, azt hiszem, Hóborc nincs már a közelben, nyugodtan elmehetünk aludni!

Önkéntelenül is elmosolyodtam.

-  Jó, igaz, hogy Friccs nem egy titkos kém, de azért jók a reflexeid, Malfoy! Még szerencse, hogy megszólalt, különben még megátkoztad volna, aztán magyarázkodhatnánk! -csúfolódtam.

Ő elkomorult.

-  Nem volt az, de lehetett volna! -a szeme fenyegetően összeszűkült. -De te persze egy mukkot sem hallottál... Lefogadom, hogy most is magadban ismételted a leckéket, vagy mittudomén!

- Te teljesen hülye vagy! -mondtam megrökönyödve.

- Ne merj engem sértegetni- emelte fel a hangját-, …te rohadt sárvérű!

Éreztem, hogy egy pillanat alatt elönt a düh. Pofoncsaptam. Eszembe sem jutott használni a pálcámat, amit időközben a talárom zsebébe tettem.

- Mert te olyan különb ember vagy nálam, mi? Hogy bárkit bármikor a legrondább sértésekkel illethetsz! -most már remegett a hangom.

Ismét felemeltem a kezem, de ő gyorsabb volt. Elkapta. A bal kezemmel is meg akartam ütni, de a szabad kezével azt is lefogta. Fájdalmasan szorította mindkét csuklómat.

Felszisszentem.

Egészen közel hajolt az arcomhoz, úgy suttogta:

- Te még nagyon nem ismersz engem, Granger!

- És nem is akarlak megismerni! -préseltem ki a számon.

Dacosan néztem a szemébe. Ha most azt hiszi, hogy megadom magam, csak mert lefogott, nagyon téved...

Hirtelen megváltozott az arca. Már nem a méreg látszott rajta, bár a szemöldökét még mindig eléggé ráncolta. Fürkészni kezdte a vonásaimat.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, de éreztem, hogy melegem lett.

Mintha még nagyon halványan el is mosolyodott volna.

Éppen arra készültem, hogy utasítsam, engedjen már el, amikor belém fagyott a szó. Becsukta a szemét, és hirtelen megcsókolt. Az egészből csak annyit fogtam fel, hogy milyen melegek az ajkai, amikor már abba is hagyta. Gonoszkásan elvigyorodott, mintha arra ment volna ki ez az egész, hogy felbosszantson.

Pár pillanatig még fogva tartott a tekintetével, talán a felháborodás vagy a megrökönyödés jeleit kereste rajtam. Nem láthatott semmit, mert egy szó nélkül elengedett és elment.

Én még álltam ott egy percig, mielőtt visszamentem volna a griffendél toronyba. Nem tudtam rájönni, miért tette ezt.

Csak másnap reggelre fogalmazódott meg bennem valami, amit már ebben a pillanatban is tudtam, de elhessegettem a fejemből.

Nagyon élveztem a csókját.

4. fejezet

Hajnalig nem jött álom a szememre. Csak feküdtem a baldachinos ágyamban és hallgattam a szobatársnőim egyenletes szuszogását.

Malfoyon járt az eszem. Vajon tényleg csak azért csókolt meg, hogy felmérgesítsen? Nem tudom… Nem hiszem, hogy más okból tette volna. Hiszen mindig azzal a Parkinsonnal van. Az a lány majd megreccsen érte! …Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy tetszenék neki. Hiszen mindig sérteget…

De kivel tudnám ezt megbeszélni? Harryvel és Ronnal semmi esetre sem, hiszen halálos ellenségek Malfoyjal. Parvati vagy Lavendernek sem akartam elmondatni, mert ők bár tudtak volna tanácsot adni nekem, de arról is gondoskodtak volna, hogy az egész iskola tudjon a dologról.

És különben is. Malfoy és én?? Ez olyan abszurd. Lehetetlenség!

Jól jött, hogy ma szombat van, így átaludhattam a délelőttöt. Kilenc óra tájban Harryék megkísérelték, hogy felébresszenek, de hasztalan volt.

Az éhség aztán mégis lecsalt az étkezőbe.

Megkértem a fiúkat, hogy a parkban ebédeljünk meg. Még véletlenül sem akartam a Nagyteremben összefutni Malfoyjal. Szerencsére, Ronéknak is volt hozzá kedvük ebben a szép időben.

Sült csirkével, kenyérrel és sütőtöklével megrakodva léptünk ki a napsütötte iskolakertbe. Mélyet szippantottam a friss levegőből és máris jobb lett a közérzetem.

Leültünk a kedvenc bükkfánk árnyékába a tó mellé és nekiláttunk az ebédnek.

Rosszkedvemet egy perc alatt sikerült eloszlatniuk. Az egész napot a vízparton töltöttük, jókat beszélgettünk. Találgattuk, Hagrid milyen új vérengző állatot szándékozik megmutatni nekünk a következő óráján, és Ron elmesélte, hogy halad az ikrek varázsvicc vállalkozása.

Harry nem mulasztotta el felajánlani Ronnak, hogyha kedve tartana úszni egyet a tóban lakó óriáspolippal, szívesen felszalad a kastélyba az úszónadrágjáért.

Csak napnyugta után tértünk vissza a klubhelyiségbe, ahol én rögtön nekikezdtem a házi dolgozatok megírásának, hiszen már így is-igaz kellemesen- de, ellógtam a napot. Bár éjfélig dolgoztam, másnapra is maradt még elegendő lecke.

A következő héten rengetegszer láttam Malfoyt a folyosókon, de sosem volt egyedül, és mindig keresztülnézett rajtam. Kicsit bántott a dolog, elvégre neki kellett volna magyarázkodnia. Ezzel szemben úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Hát jó! Én még véletlenül sem akarok tőle semmit, hagyjon engem békén!

A kastélyőrjáratokra sem mentem el egyszer sem, de valószínűleg nem jelentette a házfőnökének, mert sem Piton professzor, sem McGalagony nem keresett meg.

Engem már ez az álszentség sem hat meg- szítottam tovább magamban a gyűlöletet- van nekem ennél fontosabb dolgom is…

- Hermione?

Kemény lesz ez az év, sokat kell tanulni, és ez a legfontosabb kötelességünk…

- Hermione, figyelsz?

- Hüm? Micsoda? -ocsúdtam fel.

- Azt kérdeztem, hogy hány darab bumszalagbőr szükséges a láthatatlanná tévő főzethez.

- Jaj, ne haragudj, Ron, de teljesen máshol járt az eszem!

- Azt észrevettük -mondta Harry- szerintem túlhajtod magad. Pihenned kellene!

- Nem, nem, jól vagyok.

- Biztos?

- Teljesen…Tudsz valami újat a Rendről? -tereltem át a beszélgetést egy másik mederbe.

- Semmi fontosat. Lupin professzor csak annyit mondott, folytatják a tagtoborzást, de elég kevés sikerrel. Szerencsére már Fred és George is be tud ebben segíteni, mivel a varázsvicc boltjukban sokan megfordulnak.

- Vajon Piton innen az iskolából is minden héten elmegy Sirius házába a gyűlésre? -gondolkoztam hangosan. - Ezt a többi tanár hogy nem veszi észre?

Harry elkomorult. Lettete a tollát, és üresen bámult az "Ezer mérges fű és gomba" egyik fejezetére.

- Hermione! -Ron csak a szájával formálta a szót, de így is hamar rájöttem, hogy nagyon tapintatlan voltam. Hogy felejthettem ezt el??

- Jaj Harry, ne haragudj rám…igazán…-cincogtam.

- Semmi gond -felelte és sóhajtott egyet. -Már majdnem túl vagyok rajta. Tényleg! Csak légy szíves, ne beszéljünk erről. Inkább folytassuk a tanulást, mert holnapig sem végzünk.

Pár pillanatig még mindhárman csendben ültünk. Ron szólalt meg elsőként:

- Szóval, Hermione, akkor hány darab bumszalagbőr kell a láthatatlanná tévő bájitalhoz?

5. fejezet

Hamarosan beköszöntött a hűvös, szeles idő. Már mindenki kesztyűvel és sállal felszerelkezve hagyta el az iskolát. Most még inkább nem irigyeltem szegény Ronékat, hiszen nekik a süvítő szélben kellett repülniük a seprűiken. De még egyikőjüket sem hallottam panaszkodni emiatt.

Ginny jegyezte meg néhányszor, hogy kész kínzás ilyen dermesztő hidegben edzeni, de azért ő is jól bírta az igénybevételt.

Az egyetlen örömhír októberben az volt, hogy végre ismét elmehettünk Roxmortsba. Ez a kis falu az évek során nagyon a szívemhez nőtt, már előre vártam, hogy újra ihassunk vajsört a Szárnyas Vadkanban, és sétálhassunk az utcákon.

A kirándulás reggelén minden diák nagyon jókedvű volt. Kétszer akkora zaj volt a Nagyteremben, mint általában. Ron ki is hagyta a reggelit, mondván, ő a Mézesfalásban akar jóllakni.

Amikor a tömeg lassan hömpölyögve kiindult az ebédlőből, megjelent Friccs, a gondnok. A listájáról egyesével pipálgatta a neveket, nyilván el akart valakit kapni, aki engedély nélkül akar ellátogatni a faluba. 

Ennek az lett az eredménye, hogy az asztaltól egyszerre felálló diáksereg most az előcsarnokban rekedt. A nagy zűrzavarban egy kissé lemaradtam Harryéktől. Lábujjhegyre álltam, hogy kilássak a tanulók feje felett, vajon már közeledünk-e a tölgyfaajtóhoz?  

A következő pillanatban éreztem, hogy valaki kicsit meglök és belenyom valamit a kezembe.

Malfoy volt az. Futólag rámnézett, majd előrefurakodott a tömegben. Fél perc múlva már hallottam a megszokott műsort:

- Mi az sebhelyesfejű, idén ismét legálisan mehetsz a faluba? Ki volt az, akit rá tudtál venni, hogy aláírja neked az engedélyed?

- Húzz el innen, Malfoy! Hagyj engem békén! -hallottam Harry hangját.

- Ki mersz állni ellenem, Potter? Varázslópárbaj, csak segédek nélkül. Mit mondasz rá? Vagy túl gyáva vagy a Vízlid nélkül??

Jaj, Harry, ne hagyd magad feldühíteni! -mormoltam. De valószínűleg bólinthatott, mert Malfoy elégedett hangját hallottam.

- Legyél a szellemszálláson napnyugtakor! De egyedül gyere!

Többet nem hallottam, mert a tömeg kijutott Friccs ellenőrző rendszerén és kitódult a szabadba.

Amint Ron és Harry után siettem, -akik feltehetőleg megvárnak a parkban, - kitapintottam, mit nyomott a kezembe Malfoy. Valamilyen pergamendarab volt. De most nem érdekelt, mi állt benne. 

A birtok határán végre beértem a két fiút, akik elmélyülten társalogtak.

- Jó, hogy jössz Hermione! Nem fogod elhinni…-kezdte Ron, de a szavába vágtam.

- Igen, igen, hallottam mindent. Harry! Miért keresed a bajt? Miért nem küldted el ezt az alakot? -faggattam.

Megvonta a vállát.

- Magam sem tudom. Csak jólesne ismét megverni - felelte.

Még mindig aggódó képet vághattam, mert Ron közbeszólt:

- Ne féltsd Harryt! Egy baziliszkusz, egy sárkány és számos dementor után egy kis görény már meg sem kottyan neki...- vigyorgott. -Gyertek, menjünk az édességboltba! Farkaséhes vagyok.

Olyan kellemes volt a délután, hogy egyszer sem jutott eszembe sem a pergamencetli, sem a párbaj. Napnyugtakor aztán felállt Harry a Három Seprű egyik asztalától és elindult. Hiába próbáltam visszatartani, reménytelen volt. Ron pedig még azt sem engedte, hogy vele menjünk.

- Harry nem gyáva, nincs szüksége segítőkre, egyedül is le tudja rendezni a dolgot! Mi majd szépen megvárjuk itt- húzott vissza a székre.

- Egy perc múlva itt vagyok- köszönt el magabiztosan a fiú, majd kilépett a kocsmából.

Az egy percből lett kettő is, majd három. Fél óráig vártunk rá. Már majdnem azon voltam, hogy utánamegyek, amikor végre belépett egy kicsit porosan, de diadalmasan a fogadóba.

Vigyorogva leült egy szabad székre, és felbontott egy üveg vajsört.

- Na?

- Semmi különös. Malfoy most tényleg a gorillái nélkül jött, de végülis csak nekik kell majd összeszedniük a főnöküket az utcáról.

- Micsoda?? -kiáltottam fel, és állva találtam magam az asztal mellett. A két fiú csodálkozva nézett rám, mire gyorsan visszaültem, és megköszörültem a torkomat:

- Nos. Csak azt akartam ezzel mondani, hogy tényleg nagyon remélem, hogy nem bántottad olyan nagyon ezt a…ezt a goromba alakot, mert ha a tanároknak beárul, megint te húzod a rövidebbet, Harry! -ez végülis igaz volt. Csak azt nem tudom, miért is érintett ilyen érzékenyen, hogy Dracot ilyen nagyon megsebesíthették…  

- Légy nyugodt, Hermione. Annyira nem sérült meg. És különben sem hiszem, hogy szétkürtölné az újabb vereségét a suliban.

Ron és Harry gonoszkásan összevigyorogtak.

A megkönnyebbülésem, hogy Harry épségben visszatért, már a múlté volt. Most a mardekáros fiúért aggódtam.

- Na és haver, hogy sikerült már megint a padlóra küldened ezt a férget? -érdeklődött Ron.

- Ööö, hát, izé. Úgy, mint eddig. Egyszerre kilőttük az átkot a másikra, és az enyém hatásosabb volt, Malfoy még repült is a levegőben pár métert. Ennyi. 

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ez egy kicsit szűkszavúra sikeredett, de aztán úgy döntöttem, nem firtatom a témát, mert nem akarom meghallgatni a verekedés minden részletét.

Némán iszogattuk tovább az italunkat, ki-ki a saját gondolataiba merülve.

- Szerintem, menjünk haza -javasolta pár perc múlva Ron- nem érzem túl jól magam. Talán az utolsó két zacskó pezsgőcukrot már nem kellett volna megennem…

6. fejezet

Hazafelé menet már teljesen eltűnt a délutáni önfeledt jókedvem.

Minél előbb a kastélyban szerettem volna lenni, hogy lássam, milyen állapotban van Malfoy. Valahogy már egyáltalán nem tudtam haragudni rá.

Belépve az iskola kapuján, szétnéztem az előtérben, majd beszaladtam a Nagyterembe, de a fiút sehol sem találtam. Harryék ott is maradtak vacsorázni. Ron úgy látszik, felgyógyult a hasfájásból...

Amíg felértem a klubhelyiségbe végigpásztáztam a folyosókat, de semmi.

Hol lehet??

Beléptem a Kövér Dáma festményén át a griffendél toronyba. Ott csak pár első-, és másodéves diák lézengett, a többiek nyilván még nem tértek haza a faluból.

Lehuppantam egy üres fotelbe, a cicám rögtön az ölembe telepedett.

Bambán simogatni kezdtem őt.

Mégis, hol lehet?? Bezzeg amikor látni sem akartam, mindig megjelent!

Aztán eszembe jutott a pergamen, amit tőle kaptam.

Idegesen kotorászni kezdtem a talárom zsebeiben, míg végül az egyikben ráakadtam a papírdarabra.

Egy rövid üzenetet rejtett:

                 Granger!

                 Beszélnünk kell. Legyél az átváltoztatás tanteremben ma délután hat órakor.

                                                                                              Malfoy

Gombóc keletkezett a torkomban. Ránéztem az órámra: háromnegyed öt volt.

Nem is tudom, mit csináltam majd egy óráig. Ronék időközben megérkeztek, és a többi diák is kezdett hazaszállingózni. Kint már sötétedett.

Jó sokáig csak mereven néztem a fiúkat, akik varázslósakkoztak. Sosem szerettem ezt a durva játékot, de most örültem neki, hogy legalább valami le tud kötni. Ron húga, Ginny is leült hozzánk, Csámpást rögtön át is csábította az ölébe. Most ezt egyáltalán nem bántam.

Tíz perccel hat előtt aztán felpattantam a helyemről.

- Hová mész? -nézett fel a tábla mellől Harry.

- Ööö, még…még nem írtam meg a számmisztika dolgozatomat. Azt hiszem, megyek is a könyvtárba, ott sokkal nyugodtabban tudok dolgozni -rögtönöztem.

- Jaj, ne már Hermione! Lazíts egy kicsit! Még ott a vasárnap, rengeteg időnk lesz tanulni! -mondta Ron.

- Nem akarom az egészet holnapra hagyni- hazudtam tovább- akkor én megyek is…

De alig tettem meg pár sietős lépést, Ginny is utánam szólt:

- Hermione! A könyveid! -mutatott az egyik asztalon tornyosuló könyvkupacra.

Sóhajtottam, majd kissé szórakozott képet vágva visszamentem az asztalhoz, és találomra kiválasztottam néhány könyvet.

- Sziasztok! -köszöntem el.

Az utolsó pár métert futva tettem meg McGalagony osztályterméig. Nem tudom, miért akarta Malfoy, hogy itt találkozzunk, de aztán úgy gondoltam, valószínűleg ő is csak a hasára ütött, amikor a levelet írta.

De már nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan magyarázza majd a viselkedését.

Mivel már hat óra bőven elmúlt, kételkedni kezdtem, hogy egyáltalán eljön-e? Végülis ha tényleg olyan súlyos sebeket kapott…

Ekkor megnyikordult az ajtó, és kisvártatva belépett rajta Ő. Csak egy pillanatra nézett rám, majd becsukta az ajtót, és lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel a terem elejébe ment. Követtem a szemmel.

Furcsa. Ez a baktató, szemlesütő járásmód egyáltalán nem illett egy tekintélyes családból származó fiúra. 

Nehézkesen felült az egyik padra. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg tényleg lehet pár fájó sérülése.  Eredetileg kérdőre akartam vonni a viselkedését, mind az éjjelit a kastélyban, mind a roxmortsit. De hirtelen úgy megsajnáltam. Pillanatok alatt elszállt a mérgem, amit irányában éreztem.

Közelebb mentem hozzá, és leültem vele szembe egy pad tetejére. Szőke haja még mindig a szemébe lógott, és elég sápadt  volt az arca. Sápadtabb még a szokásosnál is.

- Malfoy?

- Tessék.

- Hmm, azt hiszem, neked kellene elkezdened...

Végre felnézett rám. Akkor láttam meg, hogy az arcát is számos horzsolás borítja.

-  Te jó ég! Mégis mi történt veled? -a kezemet a szám elé emeltem.

 Elhúzta a száját, majd belekezdett:

- Először is, tudod te azt nagyon jól. Szent Potter műve.

- Már ne is haragudj, hogy ezt mondom, Malfoy, de te provokáltad ki az egészet. -Egy kicsit kioktatóra sikeredett a hangom, így hozzátettem: -Mindazonáltal nem tudom elhinni, hogy lehetett Harry ennyire durva!

Megvonta a vállát.

- Nem azért hívtalak ide, hogy sajnáltassam magam. Már nem vagyok kisfiú...El tudom viselni.

- De ugye azért elmentél a gyengélkedőre? -kérdeztem.

- Hah, még mit nem! Hogy aztán tovább szekáljanak a kedves barátaid, hogy babusgattatom magam az ápolónővel? Szó sem lehet róla! -jelentette ki. -Nem is olyan vészes… 

De szavait meghazudtolta a merev tartása, és az ökölbe szorult keze.

Leszálltam a padról és felé indultam. Feltett szándékom volt, hogy megvizsgáljam a sebeit, hátha egyet-kettőt én is meg tudok gyógyítani. Előhúztam a pálcámat.

- Felejtsd el, Granger -állított le kézfeltartással. -Mondom, nem ezért kértem tőled, hogy elgyere!

- Hát akkor?

- Ülj le- kérte.

Most már közvetlenül mellette foglaltam helyet a pad tetején. Látszott rajta, hogy meglepődött. Pár pillanatig figyelgetett, majd megszólalt:

- Szóval az ellenőrzőkörútról szerettem volna beszélni veled -kezdte.

- Ó, tényleg? -tettettem meglepetést. Picit elmosolyodott rajta.

Egész testével felém fordult és a szürke szemeivel mélyen belenézett az enyémbe. Nem lett egy kicsit melegebb idebent?

- Azt akartam mondani, hogy ne haragudj…Nem tudom, miért csináltam…Vagyis…- csuklott el a hangja.

- Semmi gond -feleltem gyorsan- akkor talán felejtsük el, jó?

- Jó -vágta rá csöndben.

- Jó -ismételtem én is.

Még mindig néztük egymást, majd pár pillanat múlva egyszerre mozdultunk a másik felé. Ajkaink ismét találkoztak, és ugyanazt a bizsergető, forró érzést éreztem a testemben, mint legutóbb. De már nem váltak el ajkaink olyan sietve, mint az első alkalommal.  

Még közelebb húzódtam a fiúhoz és megborzongtam, amikor bátortalanul átölelt.

A dereka köré fontam a karjaimat, de ő felszisszent a fájdalomtól.

- Jaj, Malfoy, ne haragudj...Sajnálom- mondtam halkan és távolabb húzódtam tőle.

- Nincs semmi baj- felelte, kezével maszírozva a bordáit.

- Nem tudom elhinni, hogyan lehet Harry egyetlen átka ilyen erős…- szólaltam meg fél perc néma csönd után.

- Egyetlen?? -emelte fel a hangját. -Ezt mondta??

- Miért vagy felháborodva? Harry elmesélt mindent. Egymásra lőttetek, és az ő varázslata eltalált téged, te meg valószínűleg mellélőttél -feleltem tárgyilagosan.

- Ja. Szépen átalakította a történetet!

- Miről beszélsz?

- Csak azért mondom el, Granger, hogy ne kergess hiú ábrándokat a mindig becsületes Potterről… Ott vártam rá a Szellemszállás előtt. Már alkonyodott, de még nem jelent meg, így tovább kémleltem az utcát. Aztán hirtelen egy kiáltást hallottam valahonnan mögülem és ugyanebben a pillanatban úgy éreztem, mintha iszonyatos erővel nekem jött volna valami hegyes dolog hátulról…Bizony Granger, az első átkot hátulról küldte…

Aztán mivel lábra tudtam állni, közelebb jött. És, hát jó, sértegetni kezdtem a szokásos dolgokkal, és megemlítettem neki Sirius Blacket. De mintha bekattant volna! Az sem érdekelte, hogy a pálcám legurult a dombról és fegyvertelen vagyok…El se lehet képzelni…  

Egy darabig nem bírtam megszólalni.

- Ez nem igaz -feleltem végül. - Csak most találtad ki! Nem hiszem el, hogy Harry bárkit is hátba támadt volna valaha!

Összeszűkült a szeme és leszállt mellőlem az asztalról. Elővette a varázspálcáját. Azt hittem, nekem támad, de csak letette az asztalra. Aztán kigombolta a talárját, háttal fordult nekem, és felhúzta a pólóját a hátán.

Halkan felsikkantottam.

Szinte az egész hátát beborította egy kör alakú, gennyes seb. Nem volt szép látvány, de rögön észre lehetett venni, hogy ezt csak varázslat okozhatta.

- Szerintem ezzel most rögtön menj fel a gyengélkedőre -mondtam fagyosan. Fogalmam sincs, ki okozta a sebet, de nem tudtam elhinni, hogy Harry lett volna. Feldühített ez a nyilvánvaló rágalom.

- Gondolhattam volna…- suttogta és ökölbe szorította a kezét. Láthatóan nagyon kellett türtőztetnie magát. Megfogta a ruháit, kisántikált az ajtón, majd hangosan becsapta maga mögött.

7. fejezet